Sokat hallunk a második világháború egyik legnagyobb tragédiájáról, a munkatáborokról. Tudjuk, mennyi szörnyűség történt a gulágokban, mégis megrendítő, amikor valaki szemtől szemben meséli el, mit élt meg, mit élt túl a kényszermunkán. Árva Ernőné három évet töltött egy orosz munkatáborban fiatal korában.
A Balmazújvárosi Református Egyházközség Idősek Otthonának egyik emeleti kis szobájában lakik Árva Ernőné Marika néni. Megérkezésemkor épp pihen, tegnap töltötte be a kilencvenedik életévét. Színes virágcsokor áll vázában az asztalon, énekeskönyv fekszik az ágya mellett, az éjjeliszekrényen. Mosolyogva, szeretettel fogad, pedig a téma, ami miatt jöttem, nem túl vidám. Arra kérem Marika nénit, emlékezzen vissza arra az időre, amikor munkatáborba vitték. Tizennyolc éves volt, 1945. január 3-án rendelték be Balmazújvároson az akkori tanácsházára. Mi németajkúak voltunk – magyarázza. Onnan már nem is mehetett haza, tíz nap múlva, január 13-án vagonírozták be őket. Ahogy belekezd a történetben, már az elején feltűnik nekem, hogy minden dátumra, apró részletre ma is tisztán, pontosan emlékszik.